Nemrégiben olvastam egy olyan tanulmányt, amely azt volt hivatott bizonyítani, hogy az okos, művelt, intelligens és sikeres emberek mind nagycsaládban élnek. Ha nem is nagycsaládba születtek, akkor is törekszenek arra a későbbiekben, hogy ennek megfelelően alakítsák sorsukat. Kicsit elkezdtem aggódni, mert nekem összesen csak egy testvérem van, illetve a lehető legtávolabb állok a majdani nagycsaládosság fogalmától, és ha rajtam múlik, akkor a későbbiekben is mindent annak megfelelően fogok tenni, hogy ez így is maradjon. akkor ez most azt jelenti, hogy sem művelt, sem okos, sem intelligens, és főleg sikere nem lehetek már?
Megpróbáltam végig gondolni az ismerőseim hosszú sorát és analizálni az egyes családmintákat. nyilván a kizárólagosságot nem lehet ebben az esetben sem kijelenteni, ugyanis rengeteg olyan ember van, aki egykeként, önerőből és később is szingliként futtatta be karrierjét, okos húzások sorozatával, tehát az értelmi képesség is nagy szerepet játszott a szerencse mellett. (Huh, akkor még van esélyem). Viszont ahogy lassan eljuttattam magam agyban azokig az ismerősökig, akik valóban általam is tisztelt, művelt, okos és sikeres emberek, rá kellett jönnöm, hogy a tanulmány konklúziójának valóban van valóság alapja. Vegyük például a főnökömet: három diplomával rendelkező, 2 neves helyen is vezető tisztséget betöltő, negyvenes éveiben járó, nem is rossz képű pasas, akinek van egy gyönyörű, hasonló korú és szintén hasonló kondíciókkal rendelkező felesége és hét, azaz hetes darab gyermeke. Erre hanyag legyintéssel csak annyit mondanék első hallás után, hogy hát az bizony még gombócból is sok. Valószínűleg hihetetlenül jól keres a kedves főnök úr, és közben mégsem bébiszitterek és dajkák nevelik a csemetéket, hanem ő és a kedves neje. Ezt onnan is tudom, hogy amikor szerződést kellett kitárgyalnunk a flottakezelő céggel, akik a cégautóinkat biztosítják, akkor külön pont volt az a kikötés, hogy a főigazgató úr részére egy kimondottan elegáns mégis kilenc személy szállítására alkalmas járművet kell biztosítaniuk, ugyanis a gyerekek egy részét, akik már iskolások, óvodások reggelente munka előtt az igazgató úr szállítja le a megszabott helyekre. Azért ennyi gyerek esetén nem lehet egyszerű még az intézeteket sem pontosan megjegyezni, nem hogy a székhelyüket, meg hogy melyik gyermek pontosan hol is kell, hogy célt érjen. Fel is adtuk ezzel a kikötéssel a flottakezelő cégnek a labdát, de szerencsére annyira profik, hogy hamar orvosolni tudták ezt a problémát, így az igazgató úr teljes pompában leadhatja minden reggel a gyerekeket a tanintézményekben.
Közben még mindig az ellenpéldákat próbáltam a fejemben felsorakoztatni – több-kevesebb sikerrel. Teljesen letört az a gondolat, hogy annyin múlt a sikerességem, hogy nem szeretem a gyerekeket. Igazából lehet benne valami, a gyerekekhez türelem és kitartás kell, ami nekem köztudottan nincs. Illetve a kitartás része még menne, mert ha kellőképpen felspannolom magam valamin, akkor még a lehetetlenre is képes vagyok bizonyos kereteken belül. Ám ezek többnyire pillanatnyi megoldásokat és gyors cselekvőképességet igénylő dolgok, a gyermeknevelés meg pont nem ilyen. Sebaj, az vigasztal, hogy még semmi sincs veszve. Ki tudja? Lehet, ha megtalálom egyszer álmaim férfiját, akivel minden tökéletes, és addigra é is lenyugszom, akkor még egy nagycsalád alapítására is képes leszek. De az is könnyen megeshet, hogy az a férfi még nem született meg, akivel bármi hasonló dologra képes lennék, vagy ha mégis, akkor pedig nem tartom arra alkalmasnak az adott szituációt, hogy lenyugodva behódoljak a társadalmi nyomás alatt kialakult elvárásoknak.