A lányom és az új csízmája

Mindig mondják, hogy nem könnyű, ha van egy kamasz gyermeked. A napok nagy része csodálatos, de van egy-egy pillanat, amikor azon gondolkozol, hogy ő tényleg a te gyereked? Gyakran annyira más dolgok érdeklik őket, mint ami téged érdekel, vagy érdekelt. Bármennyire is rugalmasnak tartom magam, néha kiakasztanak 14 éves lányom elképzelései.

Nemrégiben azzal rukkolt elő, hogy kitalálta mit is szeretne születésnapjára. Nem tűnt olyan nagydolognak kívánsága, azt mondta, hogy szeretne egy új csízmát, méghozzá olyat, ami az ő stílusához illik. Én naivan azt gondoltam, hogy ennek a megtalálása nagyon egyszerű lesz, illetve, hogy egy egyszerű csizmáról lesz szó, aminek mondjuk kicsivel különlegesebb a díszítése, mint a többinek. Hát nem éppen erről volt szó. Kiderült, hogy a lányomat az utóbbi időben nagyon elkezdte érdekelni a motorozás, és bár tudja, hogy ahhoz még túl fiatal, hogy motorra ülhessen a stílus azonban nagyon megragadta. Így hát a születésnapi kívánsága egy motoros csizma volt.

Első körben arra gondoltam, hogy mégis honnan szerezzek én neki motoros csizmát , ezt követően pedig azon tűnődtem, vajon mikor kezdett el az én édes kislányom ezután a tevékenység után érdeklődni? Utána néztem mégis, hogy is néznek ki ezek a lábbeliek és hát egészen meglepődtem. Nem mondom, hogy csúnyák, de hát semmilyen nőiesség nincs benne. Még jobban elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon miért is vágyik ő pont egy ilyenre.

Vajon miért? Mikor rájöttem egyből egyértelművé vált minden. Mégis mi foglalkoztathatná a legjobban egy kamasz lány gondolatait, ha nem egy fiú? Igen, megjelent Balázs a képben, aki nem meglepő módon szintén oda volt a motorokért.

Kicsit megijedtem, hogy mi van akkor, ha a motoros csizma csak az első lépés, utána már egyből egy saját motor lesz a legfőbb óhaja. Végül hamar lenyugodtam. Eszembe jutott, hogy én az ő korában azt követeltem a szüleimtől, hogy hadd tegyek piercinget a nyelvembe. Emellett egy csizma igazán semmiség. Aztán nem, hogy piercingem nem lett, de egy-kettő le is tettem a gondolatról, hogy legyen. Én azonban nem csak ezzel voltam így, hanem nagyon sok mindennel. Görkorcsolyázni is meg akartam tanulni, vetettem is egy párat a szüleimmel, aztán a mai napig nem tudok. Az én lányom azonban nem ilyen, ő kitartó. Lehet, hogy tényleg beleszeretett a motorozásba, vagy csak a motoros csízmákba, de az is lehet, hogy egyszerűen csak ebbe a fiúba. Végül is mindegy is, legalábbis egyelőre. Miért is ne kaphatná meg ezt a csizmát, ha erre vágyik? Szóval lerendeltem. A napokban kell megérkeznie. Remélem tetszeni fog neki. Az is lehet, hogy inkább közösen kellett volna kiválasztani, legalább a színét. De remélem, hogy ennyire mégis csak ismerem, hogy ezt ki tudjam választani neki.

Mégis ki dönti el, hogy jó anyák vagyunk-e? Illetve, hogy mi az, amit megengedhetünk gyermekeinek? Szerintem ez egy közös ügy, amit közösen kell megoldani. A legnagyobb visszajelzést úgyis tőlük fogjuk kapni, és ez is az, ami a legértékesebb, nem pedig az, amit esetleg a társadalom elvár tőlünk. Nem tudom, hogy én milyen lettem volna, ha a szüleim mindent megengedtek volna nekem, minden esetre örülök annak, hogy az vagyok, aki. És számomra az a legfontosabb, hogy a kislányom boldog legyen és minden egyes alkalommal, amikor rá és a csizmájára fogok nézni tudni fogom, hogy egy lépéssel közelebb vittem ahhoz, hogy megtalálja önmagát. Azt hiszem ez a legfontosabb ilyenkor, amikor kamasz gyerekekkel van az embernek dolga, segíteni őket, hogy rátaláljanak önmagukra, illetve vezetni őket abban, hogy rájöjjenek mi a céljuk az életben.

Nem tévedhetsz, ha a szívedre hallgatsz!